Az építkezésekről
1854–ben az addigra megerősödött Pesti Izraelita Hitközség elhatározta, hogy új, sokszemélyes, reprezentatív nagyzsinagógát építtet a bécsi sztárépítésszel, Ludwig Försterrel. Az épületet 1859–ben ceremoniálisan felavatták, de tulajdonképpen csak nyolcvan évvel később, az 1930–as évekre alakult azzá a reprezentatív épületté, aminek eredetileg szánták. Az átalakulás sem zökkenőmentes nem volt, sem nem tanulságok nélkül való. 1859–ben még a zsinagóga mindkét oldalán lakóházak álltak, jobboldalon az, amelyben a felavatás utáni évben megszületett Theodor Herzl, Izrael Állam megálmodója. A zsidó templom bejárata mélyen az utcafront mögött, a zsinagóga házak mellé csatlakozó két előreugró pillére között volt. Ez egyrészt praktikusnak tűnhetett, mert így sikerült a zsinagóga tóratekercseket befogadó frigyszekrényét az ősi hagyománynak megfelelően kelet felé fordítani, másrészt megfelelt annak a középkori pápai előírásnak is, ami megtiltotta, hogy a zsidó imaházak bejárata közvetlenül az utcafrontra nyíljon. Ez talán már nem lett volna szempont a 19. század közepén Pesten, de a hosszú évszázadok alatt olyan mélyen beleivódott a zsidó hagyományba, hogy még a később épült zsidó szakrális épületeket is így építették. Mindenesetre a szűk Dohány utcában a két pillér mögött megbúvó zsinagóga csak az épületbe lépve tűnhetett reprezentatívnak, egyébként csak a tornyai hívták fel rá a figyelmet. 1896–ban, a millenniumi városrendezésnek köszönhetően a Wesselényi utcát kivezették a körútig, és ezért lebontották a mellett álló Herzl szülőházat. Az ezt követő negyven évben a zsinagóga hatalmas tűzfallal nézett a mellett álló, fővárosi tulajdonban lévő üres telek – és a város – felé. A Pesti Izraelita Hitközségnek ekkor még birtokában volt az a – Wesselényi utcainál háromszor nagyobb – építési telek, amelyre a Lipótváros reprezentatív zsinagógáját szándékoztak felépíteni. 1907–ben a hitközség – a fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint – megállapította, hogy „nagy szükséglet egy nagy templomra a Lipótvárosban fenn nem forog”, majd a telket 1909 novemberében a fővárossal elcserélték a Dohány utcai zsinagóga tőszomszédságában lévőre.Az ajándékozási szerződés értelmében itt hitközségi székházat és egy kisebb zsinagógát építettek volna, valamint bővíteni szándékoztak a telek Síp utcai végében már álló leányiskolát. Az elfogadott tervek értelmében a zsinagóga melletti részt parkká kellett volna alakítani. Az impozáns tervek ellenére az építkezések el sem kezdődtek az első világháborúig, azt követően pedig a megváltozott körülményeknek megfelelően teljesen újragondolták őket. Az 1922–ben megválasztott új hitközségi elnök, Léderer Sándor valláskulturális reformként ismertetett programja a korábbi esetleges építkezések és beruházások helyett Budapest egészének zsidó infrastruktúráját egységesen kezelte. A hitközség nagy építkezési programjában a templomkörzetek létrehozása és a körzeti zsinagógák (Páva utcai, Garay téri, Csáky utcai stb.) felépítése mellett ekkor teremtették meg a felekezet központi vagy országos intézményeit.A Wesselényi – Síp – Dohány utcai telkeken ennek a programnak a keretében alakult ki a ma is látható épületegyüttes.Ekkor már legfontosabbnak a világháborúban meghalt zsidó katonáknak emléket állító Hősök temploma felépítését tekintették, mely mögött, a korábbi lányiskola átépítésével kialakították a Rabbiság új irodaházát, Talmud Tóra oktatóhelyiséggel, a második emeleten színházi előadások megrendezésére is alkalmas kultúrteremmel, melyet később Goldmark Károlyról neveztek el. A Dohány utcai zsinagóga melletti telekrészre Kultúrházat terveztek, melynek első emeletére a Zsidó Múzeum, második emeletére pedig a hitközségi könyvtár olvasótermét kívánták beköltöztetni. A tervezett építkezések mellett a Dohány utcai zsinagóga renoválását is tervbe vették, mert az építkezés fontos eleme volt a Dohány utcai zsinagóga méltó környezetének kialakítása. Ez nem csupán a zsidó kulturális intézmények nyújtotta szellemi szomszédságot jelentette, hanem főleg azt, hogy az akkor már hetven éve álló nagyzsinagógát ki akarták szabadítani a szűk utca és a környező magas házak ’fogságából’ és végre annak szerették volna látni, aminek építették: városközponti, reprezentatív nagyzsinagógának. Az 1859–ben szinte eldugva épített zsinagógát 1931–ben utólag megpróbálták hozzáigazítani a zsidó közösség önképéhez. A pályázatot kiíró Építő Bizottságban két jelentős részletkérdésben volt vita, melyre az elkészült tervek is eltérő megoldásokat javasoltak. Kérdés volt, hogy megbontható–e a zsinagóga épülete, mely a zsidó közösség főtemplomaként sokak szemében érinthetetlennek tűnt. Ahhoz, hogy a közösség óhajának megfelelően a zsinagóga a Károly körút – azaz tulajdonképpen a nem zsidó külvilág – felé is impozáns látványt nyújtson, le kellett bontani a zsinagóga bejáratát takaró épületszárnyat (a korabeli nyelvhasználatban: bástyát). A vita hevében a bontást ellenzők még azt is elérték, hogy a zsinagógát műemlékké nyilvánítsák, hátha ezzel megvédhető a változtatásoktól. Ezzel a zsinagóga több szempontból is kivétel lett a műemlékek sorában: egyfelől a korabeli műemlékes gyakorlatban ilyen fiatal – mindössze hetven éves! – épületeket még nem minősítettek műemléknek, másfelől pedig egészen addig zsidó közösségi épületet még nem emeltek a magyar épített örökség részévé. 1930–ban a Dohány utcai zsinagóga Magyarország egyetlen zsidó műemléke lett, s egyben talán a legfiatalabb is. Ez azonban nem volt elegendő a baloldali bástya megmentéséhez. Másik vitás pont az építendő új épületek stílusa volt. Egyesek szerint alkalmazkodni kellett a zsinagóga stílusához, és annak mintegy folytatásaként megépíteni a kultúrházat. Mások amellett érveltek, hogy az 1930–as években nem lehet és nem is szabad a több, mint hetven éves zsinagóga stílusában alkotni, hanem látványosan különböző megoldást kell alkalmazni. A látványtervek a Tér és Forma 1929–es évfolyamában megjelentek, innen rekonstruálható, hogy milyen elképzelések voltak a terület beépítésére. Végül két – hitközségi építkezéseknél már bizonyított – építész, Vágó László és Faragó Ferenc kapta a feladatot, hogy elképzeléseiket egyesítve megalkossák a végleges terveket. A Dohány utcai beépítéshez mintegy húsz méter mélységben visszabontották a baloldali pillért, majd az épületet Förster stílusához szigorúan ragaszkodva „folytatták”: a kívülről csupán egyemeletesnek tűnő épület földszintjén a Dohány utca felé hét, a Wesselényi utca felé pedig ötíves árkádsort terveztek.Az elkészült épületen látszik, hogy a stíluskérdés mellett a pénzügyi racionalitás is győzött: a lebontott bástyát mintegy kiterítve újraépítették, beépítve mindent, amit lebontottak. (Az eredetileg a bibliai törzsek számára utaló árkádokból is eggyel kevesebb készült el, de ez nem stiláris kérdés.) A zsinagóga, azaz a közösség háza (Bét Hakneszet) és az új kulturális létesítmények környezetében modern, nyitott közösségi tereket alakítottak ki.A területet minden oldalról árkádsorok veszik körül – így az egész terület a Dohány utcától a Rabbinátus impozáns, nyitott és széles bejáratáig egyetlen átlátható térré vált. Ezzel szakítottak a középkorból maradt hagyománnyal, mely a zsidók közösségének tereit beláthatatlan – s egyben védett – belső udvarokra korlátozta. Az új épületegyüttesben megtalálható a neológ pesti zsidóság identitásának összes fontos kelléke: impozáns nagyzsinagóga orgonával, kórussal, világra nyitott rabbinátus, kultúrház, a zsidók dicső múltját bemutató – azaz ennek megfelelően szelektált tárgyakból álló – múzeum, park, és a haza védelmében elesett zsidók emlékcsarnoka. Ezek az épületek „a zsidóság kulturális és társadalmi pozícióját vannak hivatva szimbolizálni” – írta a hitközség építkezésekért felelős vezetője a munkálatokról beszámoló cikkében. Ekkor teljesedett ki mindaz, amiért 1859–ben komoly anyagi áldozattal felépítették Európa legnagyobb zsinagógáját. Ahhoz, hogy a főtemplom valóban az legyen, ami, le kellett bontani a baloldali pillért, egy majd húszméteres épületet, melyben a 19. század végéig a hitközség hivatalai voltak. Feltehetően itt tárolták a közösség régi, történeti irattárának egy részét is. Ezeket elszállították, az épület tégláit és mázas burkolóköveit pedig az új koncepciónak megfelelően beépítették az új szárnyba. A reprezentációt zavaró irodaház és archívum helyén felépítették a zsidó önreprezentáció egyik legfontosabb elemét, a kultúrházat, és benne a Zsidó Múzeumot.A hitközség ekkoriban ismerte fel, hogy a múzeum a hitközségi hatalmi struktúra egyik fontos eleme, s a kiállítások tulajdonképpen a hitközség kirakataként szolgálnak. „A kultúrház közvetlenül a főtemplomhoz csatlakozik és stílusában hűen követi azt.” – írta Bokor Izsó a harmincas években, és jóllehet ő csak az építészeti stílusra utalt, a zsinagóga és a múzeum egymást erősítő helyszínekként összehangolt szellemi irányzatot képviseltek. Történetszemléletüknek hangsúlyos eleme a magyarok és a zsidók harmonikus együttélésének hangsúlyozása. A pozitív történeti példákkal léptek fel a harmincas évek törvényekben és a hétköznapokban is megjelenő antiszemitizmusa ellen is, folyamatosan bizonygatva a magyar zsidó közösség kulturális kiválóságát, hazafiságát és áldozatkészségét.Már–már közhelyszerű megállapítás, hogy a kultúra a modern ember valláspótléka lett. A lipótvárosi zsinagóga cseretelkén felépült múzeumépület annak jele, hogy a pesti zsidóknak Isten templománál már a huszadik század első felében is nagyobb szükségük volt a Múzsák Templomára.(A cikk megjelent a Budapest folyóirat 2009/12 számában.)